Áldott, békés karácsonyunk van idén eddig, pedig lehetne viharos is, de most inkább aszonták nem.
Éreztük már tesómmal előre, hogy a karácsonyfa ismételten humorforrás lesz, tekintve hogy mint mindig ezúttal is anya vette. Habár egyenesen lett a tartóba belefaragva, mégis a szokásos 90 fok helyett mindössze egy 60-70 fokot sikerül bezárnia a padlóval, a vezérág pedig ismételten fél méterrel lejjebb végződik, mint társai. A tomi azt mondta, hogy novákék, akiknél anya veszi minden évben a fát, már ilyeneket mondhatnak, hogy "jaj itt ez a szar fa"  "ááá ne is törődj vele, majd eladjuk a katinak" És eladják. És ilyenkor apa minden évben lebassza anyát, hogy hogy vehetett ilyen szar fát (de most tényleg, hogy veheti meg mindig a legócskább fákat?!), anya meg felháborodik, és közli, hogy "akkor jövőre te veszed pityu" és apa akkor megfogadja, hogy jövőre ő veszi, de aztán persze lusta megmozdulni, és egy év múlva anya megint kimondja majd a mondatot, hogy "jaj, olyan szép kis fát vettem" és akkor mi már tudjuk, hogy vagy ferde, vagy nincs vezérág, vagy már félig lehullott a levele, ha egyáltalán volt neki valaha, vagy feltűnően ritkák az ágai, és állítom, hogy kész csoda, hogy egyáltalán fát vesz, és nem mondjuk valami csipkebogyóbokrot.
Aztán a fadíszítés hagyományosan a gyerekek feladata, a szülők feltűnően távol maradnak ezalatt a nappalitól, mert ez is komoly viták kirobbanásához vezetett a múltban, és igazából az egész karácsonyozás nálunk arról szól, hogy ilyenkor mindenki nyel egy nagyot, és nem szól inkább semmit, csakhogy ne veszekedjünk és ne legyen rosszabb nap, mint a többi; nekünk nincsenek nagy vágyaink.
Amúgy az idei karácsony különösen nehéz nekem, mivel szombaton derült ki, hogy écsapám olvasta egy időben a blogomat, melyet a tesómmal megosztott, olyan kommentárokkal, mint pölö, hogy a "nővéred meg van zakkanva" meg állítólag egy negyvenéves férfiembernek sok lenne, amit én élek, illetőleg, hogy nem is meri elképzelni, hogy mi lehet az amit nem írok le, ha ilyeneket leírok. Meg az is kiderült, hogy egy ideje már nem olvassa, mert rájött, hogy jobb, ha nem húzza fel magát rajta. Szóval hát ilyen állapotban jött el az idei karácsony, és úgy érzem komoly stratégiai hadviselés folyik apám és köztem, vagyis konkrétan annyi van, hogy én belül még dacosabb vagyok, mint eddig (gyűlölöm, hogy tudja a kis titkaimat) de azért igyekszem normális lenni, másrészt meg igazából jól is érzem magam attól, hogy ezek kiderültek, és a hallgatás helyett szívesen odaállnék elé, hogy igen fater, ez vagyok én, ha tetszik ha nem. Persze jobb a békesség. Tegnap este majdnem szívrohamot kapott attól is, mikor közöltem vele, hogy voltam már a gumicsizmámban az egyetemen. Megkérdezte nem rúgtak-e ki, én meg az ilyenen nagyon fel tudom húzni magam, egyrészt ha kritizálják fantasztikus stílusom, másrészt hogy lehet valaki ilyen beszűkült vagy nem is tudom milyen, hogy feltételezi, hogy valakit egy cipő miatt kirúgnak az egyetemről, úgyhogy ellenséges választ adtam, melyben valami olyasmi is benne volt, hogy magasról leszarom az egyetemet, aminek hatására a tenyerébe temette az arcát és azt kérdezte, hogy istenem mit vétettem.
Szóval ő apám, és a gumicsizma-incidens után döntöttem végleg úgy, hogy akkor ezentúl jelszavasak leszünk mi a blogommal, pedig megfordult a fejemben az is, hogy folytatom mintha mi sem történt volna, de sajnos nem tudtam volna elvonatkoztatni, és biztos nagyon befolyásolt volna az írásban, és valószínűleg jelentősen megszaporodtak volna az olyan bejegyzések, amelyekben süteményt sütök, áll alatt szorosan záródó ruhákat hordok, amelyekben csak és kizárólag olyan tevékenységeket folytatok, melyek szellemi épülésemre és szüleim örömére szolgálnak, tehát buliba semmiképp nem megyek, illetőleg alkoholt semmiképp se fogyasztok, a szexualitáshoz közöm nincsen, sőt ivarérett férfiakkal semmilyen rendű és rangú kapcsolatot nem tartok fenn. A lelkemet meg igazán nem tudtam volna eladni, úgyhogy inkább a jelszó.