Sosem bántott még annyira semmi, mint a saját hozzáállásom az események megörökítéséhez mostanában. Mostanában értsd az elmúlt 3-4 év. Hova lettem én, a naplóíró, hova lettem én, a blogíró, hova lettem én, akinek beszólásos füzete volt, és ne adj isten hova lettem én, az emlékező. Az a baj, hogy a memóriám romlásával párhuzamosan csökken a motivációm is a dolgok leírásához, ami egy roppant szerencsétlen együttállás, és a későbbiekben nagyon fog zavarni, még jobban, mint most.
Jelenleg az alábbi nagyonnagyon nagy kaliberű események leírásával vagyok adós saját magamnak: legénybúcsú, lánybúcsú, esküvő (!), és a nászút párizsban. Szóval gyakorlatilag biztos helyem lenne az adósok börtönében.

Szeretnék egyszer majd a fenti eseményekre, vagy akár ezeknél kevésbé jelentősekre is úgy visszatekinteni, mintha épp most történtek volna, de ez így nehéz lesz. Most félig részeg vagyok, johhny cash-t hallgatok, ami szuper, ámde mi lesz, mikor nem leszek félig se részeg? Amúgy régen rájöttem, hogy sokkal több időm volt, emlékszem, voltak napok, amikor tudtam, hogy épp senki nem lesz otthon napközben, akinek kellene a nagygép elvisben, és akkor arra a napra időzítettem a blogírásomat, és akkor egész napra ez volt az összes program is, a józanodáson és némi pirosaranyos-melegszendvics-készítésen kívül, szép kis napok voltak. Persze tisztában vagyok vele, hogy jelenleg munkanélküli vagyok, így szintén sok időm van, észrevettem, köszönöm, csak még élni nem tudok vele, de saját érdekemben vissza kell hoznom a blogíró fecót, különben mit mondanak majd a gyerekeim, hogy anya egy utolsó kovbojkalapos ribanc volt az egyetem alatt, aztán összejött apával és többé nem adott hírt magáról? Hova lenne a világ.

"Soha nem feledem, hogy ki voltam, ki vagyok, és hogy ezek után még ki lehetek." :)