először csak a mindennapi élet szokásos meglepetései voltak, mint például, h "máris fél 8 van?" majd útban mai napi munkahelyem felé a "már csak ennyi cigim van?" és ilyenek után jött egy kicsit nagyobb. Mai napra rendelt munkám nevében hostess munka lett volna a frissen kinyitott kanizsai c und a-ban, de gyakorlatilag az eladók helyett alkalmaznak diákokat, és úgy gondolják, h ha adnak egy hostess emblémát a mellünkre, attól majd nem vesszük észre, h dolgozni is kell. Egyébként kellemes volt, 3 jófej csajjal voltam, meg nézegethettem 9 órán át a szebbnél szebb ruhákat, és felpróbálhattam az összes sapkát, és legalább kettővel szívesebben szorosabbra fűzném a szálakat, csak az volt a probléma, h a hátam meg a lábam nagyon gyorsan megfájdult, meg hogy délután 3kor tudtam leülni először. De nem panaszkodnék tovább.
Amúgy az igazi meglepetés itthon ért. Anyu meleg vacsorával várt (nem, ez még nem a meglepetés része, hálisten) majd megjelent hábé, és ők apámmal közösen elkezdtek mintegy élcelődni azon, h én mennyire nem tudok főzni (mentségemre legyen mondva, h nem is nagyon próbálok), és akkor lehullt a lepel! Anyám közölte, h én még nem vagyok lemaradva semmiről, mert ő is csak akkor tanult meg főzni, mikor férjhez ment! Egy világ omlott össze bennem, a szó jó értelmében :) anyám, a háziasszonyok gyöngye, aki kb 5 másodperc alatt kinyit egy konzervet késsel, és aki minden nyáron egymaga kimeszeli az egész lakást, és úgy főz, mint ahogy én levegőt veszek, szóval ő csak 27 évesen tanult meg főzni. Azér ez nagyon jól esik az ember egójának. Főként ha olyan konyhai őstehetségekkel él együtt, akiknek már 18 évesen saját konyha show-juk volt, hogy hadd tegyek itt finom utalást a "cimmerévi konyhája" című produkcióra, amiben volt szerencsém (és talán még lesz is) operatőrként részt venni.
na lefekszem, reggel fél7re megyünk anyuval turkálni, ő ott éli ki magát