Ez egy olyan bejegyzés, mely sosem jelenhet meg, de mivel már nincs magánnaplóm, mert csak ezt a blogot írom, és valahova viszont írni muszáj, szóval ez van. Rosszabb lesz ez most már mindig. Eddig csak időnként gondoltam úgy, hogy talán kicsit jobban szeretem, mint szabad, esetleg mint illik. De most már csak az van, hogy mindig oda ahol ő, mindig azt amit ő, és csak akkor ha ő is, és semminek nincs értelme, ha nincs ott, és ha csak ott fekszik és nem szól, mert inkább az internetes barátok még az is elég, mert akkor meg olyanokat is gondolhatok, hogy szavak nélkül is, rossz hangulatban is. Asszem sosem éreztem magam így senkivel, és nem tudom, hogyan alakult ki ez bennem, és most elszorult a torkom is, és fáj a köztünk lévő 230 vagy faszomtudja mennyi kilométer, és olyan egyszerű ez, és csak én fújom fel, és attól meg végképp nem könnyebb, hogy részegen olyanokat mond, hogy szerelmes belém, meg hogy még adjunk magunknak pár szabad évet, amíg kiéljük magunkat, de tudja, hogy utána velem fog maradni, és én vagyok az igazi, szóval ez sem könnyíti meg a dolgot. És nem tudom mért most lett ennyire erős, semmi különös nem történt, csak a szokásos, berúg és rám mászik, én meg várom hogy berúgjon és rám másszon. És nincs is másom, mint az ilyen esték meg a várakozás. És folyton hozzá akarok érni, és megsimogatni, és érted mindent látok benne, ismerem mint a tenyeremet, és semmi nem rózsaszín, hanem minden itt van előttem tisztán a maga nyers valójában, tények vannak nem misztikum, és így is ez kell, és semmi más, hát ez a misztikum, de nincs is ennél nagyobb. Annyira tud fájni, mikor bunkó, és annyira jól tud esni, mikor nem az. És az éjjel is, én annyira vártam, hogy akkor együtt aludjunk el, és nem tudom, hogy a többiek mit gondolnak, néha azt hiszem, hogy mindenki mindent tud, csak bölcsen megfigyelnek, természetes folyást engedvén a dolgoknak, néha meg azt gondolom hogy tök profik vagyunk, senki nem tud semmit (leszámítva az évikét meg a fannit, akikkel az elején megosztottam vele kapcsolatos kérdéseket, de aztán azóta úgy teszek előttük is, mintha semmi nem lenne, ők azonban nem hülyék) És akkor együtt aludtunk el, és még le se raktam a fejem, már ölelt, és akkora volt kettőnk közt a visszafojtott erő és olyan sok az elmaradt simogatás, és annyi csókot kéne bepótolnunk, és mindig nagyon szeretnék ezekre teljesen tisztán emlékezni, de persze az se jó, mert nem hagynak aludni az ilyen emlékek, mert még az alvásnál is jobb rá gondolni, és elképzelni, hogy foghatnám a kezét, vagy hogyan csillog a szeme a félhomályban. Azt is nagyon szeretem, mikor nézzük egymást fekve, és szeretem megfogni azt a kis fejét és teljes testfelülettel hozzáérni és olyan ócska módon próbálok sokat találkozni vele, és már fogynak majd az ötletek.
Nem tudom mi lesz itt, lépni nem fogok, eddigieknél nagyobbakat legalábbis, marad még mindig a várakozás, mert az biztos, hogy én ki nem mondok semmit, tagadok, amíg lehet, és bujkálok mindenféle álca mögé, ami megadatik, és várom, hogy valaki más is hasonló hatást váltson ki belőlem, mert ha ez el nem múlik, megőrülök lassan