Szomorúan kell kijelentenem, hogy elfelejtettem blogot írni. Úgy ahogy van, kiveszett belőlem a képesség rá. Pedig nagyon szívesen írnék néha, az meg aztán el se tudom mondani, hogy mennyire idegesít, hogy nem írtam le a londoni és a római utat, pedig ez most még nem is akkora veszteség, mint amekkora akkor lesz, mikor már nem emlékszem rájuk. És ha azokról nem, legalább másról igazán írhatnék, hogy ez meg az történt, blabla, tudom hogy kiafaszt érdekel, de én szerettem. És vannak történések is. Meg írnék szívesen a daniról is, de vele kapcsolatban meg nem tudok megnyilvánulni normális stílusban, amivel csak az a probléma, hogy ez akkor is zavarna, ha rendes magánnaplót írnék. Mert az olyan bejegyzéseket, melyeket mi magunk írtunk rettenet nyálas stílusban -tapasztalatból tudom- hogy nagyon nehéz visszaolvasni, nekem fejfájást és hányingert okoz, és nemcsak a gimis rajongásos korszakomból, hanem már a frissebbek is, amiket a blogra írtam. Mondjuk lehet, hogy az is a gond velük, hogy az érintettek azóta már lényegesen csökkentek a szememben, illetve egyeseknél konkrétan szégyellem, hogy valaha is szóba álltam velük. De ez most más;)
Pont a héten "buktam le" különben is, hogy érzelmeim nem elég komolyak:
Hábé: - Fecó, tízes skálán mekkora a szerelem?
Én:     - 10
Hábé: - Csak?!!!
Én:     - Mért, mit kellett volna mondanom?
Hábé: - Jaj fecó, ezt figyeld. (Rizsához fordul) Rizsa, egy tízes skálán mennyire szeretnéd, hogy a bébike ideköltözzön, és egy zsákban lakjon?
Rizsa (ujjongva): - Egymillió!!!!!!!!!!!!

Úgyhogy úgy néz ki, még mindig nincs semmi fogalmam a szerelemről.