Felfedezést tettem ma: van egy fiú évfolyamtársam, elég nagymenőnek néz ki, és csomószor együtt jártam vele már gyakorlatokra, a harmadév során előforduló munkajog zéhákat pedig babival és vele, egyesített erővel puskáztuk végig jó hangulatban, tehát joggal várhattam el, h köszönjön, ha esetleg időnként összefutunk, nekem volt néhány sikertelen próbálkozásom, konkrétan ráköszöntem, de ő mindig csak értetlenül nézett. Mondom mekkora tapló már, hallod, asziszi olyan nagymenő. Nem is nagyon köszöngetek neki egy ideje. Majd ma, mikor a téo előtt várakoztam indexleadás céljából, feltűnt, h ő ketten van, van egy -minden kétséget kizáróan- egypetéjű ikertestvére, annyi különbséggel, h az egyiken volt szemüveg, a másikon nem. Szóval lehet, h nem is bunkó, csak én mindig a számomra ismeretlennek köszönhettem, és lehet, h az általam ismert meg engem tart bunkónak, merthogy nem köszönök:D A kérdés: miért volt ehhez a felfedezéshez 3 évre szükségem?