Nos, kedden annyira rettegett utolsó munkanap is eljött, pont szerdán, nem mondom, h nem viselt meg, pedig mindent megtettem, h erős maradjak, ugyanakkor olyanok jártak a fejemben egész nap hogy most csinálok velük utoljára kakaóscsigát, meg utoljára bélyegzek és utoljára vagyok a -30ban, aztán mikor vége lett, megyünk ki az asszonyokkal és épp utoljára végignéztem mindenen, mikor ildi aszongya, h "andika, neked most elkezdődik a másik élet" és akkor sírtam, és ők meg kurvára meglepődtek, merthogy ilyen még nem volt, és mondtak még szépeket, meg hogy maradjak ilyen, aztán nehéz volt méginkább. Elszívtam még utolsó cigimet imrebáékkal, aztán meg elköszöntem burgeres lányoktól, végül pedig hazaballagtam, konkrétan félútig sírva. Lehet, h az is benne volt a dologban, h szerelmem andrást akkor láttam utoljára, és nem valószínű, h valaha még, de legalább tudjuk, h nem nagyon akar semmit, mert sikerült a tudomására hoznom, h az a napom az utolsó, mikor zsanettel beszélgettünk hármasban és tőle kapott baconos kiflit majszolgattunk, és úgy érzem, h ezzel én megtettem minden tőlem telhetőt kapcsolatunk érdekében, de ő inkább ahelyett, h ölben hozott volna hazáig, csak beszélgettünk kicsit, így már azt is tudja, h pestre járok jogra, és h ez annyira nem jó.
Nah mindegy, hát ez volt a bonbonettis utolsó napom, gondoltam megemlítem, mert annyit nyavalyogtam már előre, és azóta meg furcsák a napok, és olyan későn kelek, h akkor már rég túl lennék a munkaidő felén, dehát ez van