Sokmindenre kiterjedő elbeszélést kéne folytatnom, próbálok is, de egyelőre maradjunk a tegnapnál, mivel még mindig az akkor történtek hatása alatt állok. Nem, most nem az van, hogy annyira berúgtam, ezúttal gyakorlatilag farkasszemet néztem a halállal. Ugyanis felelőtlenül belebonyólodtam egy olyan szabadidős tevékenységbe, mely arról szólt, hogy kimentünk gyékényesre (25 km) biciklivel, meg nyilván vissza. Pontos adatok is rendelkezésemre állnak, 55, 91 km-t tekertem satnya izomzatommal és még satnyább tüdőmmel. Ma reggelre olyan combjaim lettek, mint arnold schwarzeneggernek fénykorában, és ehhez a "rohad a bőr alatt" érzés is csatlakozik mint izomláz. Hatan mentünk, többé-kevésbé felkészültek, bár egyértelműen én voltam a leggyengébb láncszem a csapatban. A székely volt a csopvez, az egykori buszos tomi (tegnap óta: biciklis tomi) pedig a hivatalos utolsó, hogy senki le ne maradjon. Biciklis tominak nagyon sokat köszönhetek, szegényem ugyanis végig jött velem hátul, többiektől lemaradva, hogy én nehogy egyedül maradjak, meg beszélt hozzám, ami nagyon jólesett, habár a lihegéstől válaszolni nem tudtam, és iszonyatos helyzetekben, mikor dombon felfelé már alig bírtam tekerni, fogta magát, és nyeregnél fogva tolt előre az állatja! Gyönyörűszép tájakon mentünk végig, csak sajnos ritkán eszméltem fel ilyenekre, általában minden energiámmal a "na még egyet" technikára összpontosítottam, meg olyan dolgok jártak a fejemben, hogy mért nem lehet a biciklizést is olyanra megcsinálni, mint a síelést, hogy dombon felfelé felvonóval, és csak lejtőn lefelé jössz te magad. Meg többször elterveztem, hogy ha egyszer az életben utolérem a székelyt, akkor megverem nagyon. Aztán persze sose értem utol:) Családom se nagyon hitt bennem, apa azt mondta még előtte, hogy meg fogok halni, anya pedig azt, hogy "remek, akkor megint éjjel érsz haza"
Úgyhogy tegnap legyőztem mindent, amit legyőzhet az ember a saját határaival kapcsolatban. Persze nem egyedül.