Nyáreleji "nincspénzem" depresszióm van, melyet súlyosbítok is szomorú zenék hallgatásával, és olyan filmek megnézésével, mint az egyszer. A két utóbbit most kombináltam, mivel az egyszer című film szomorú zenéjét hallgatom, gyakorlatilag nem állok messze attól, hogy egy lakáskulccsal karcolgassam magam a sarokban ülve, de előtte gondosan arcomba vasalnám a hajam, az egészet.
Az egyszer című filmmel egyébként úgy kerültem kapcsolatba, hogy évike azt mondja, sok a kultúra utalvány, menjünk moziba, fannival mondtuk, hogy perszepersze, (a meseautó óta tudjuk milyen a magyar ember: bátor, merész és szereti a potyát) és hagytam hogy filmet válasszanak, mondják legyen az egyszer, ők már látták az előzetesét, engem meg lekenyereztek azzal, hogy egyrészt ugye ingyen megyünk, másrészt meg hogy egy szép szerelmi történet. Mikor a moziban megláttam a plakátot, már éreztem, hogy ebből sírás lesz, aztán elolvastam a rövid tartalmát, aminek hatására elkezdtem aggódni, hogy kevés nálam a zsepi, ez nem lesz elég mindannyiónknak (hát olyanokat írtak, hogy a fiú utcazenész, a lány meg cseh emigráns, és a lánynak nincs pénze zongorára, meg hogy láthatatlan kötelék, az ember szíve megszakad). Szubjektív véleményem az a filmről, hogy nagyon szép és szomorú és egyszerű és a legjobb, hogy a 2 főszereplő maga írta a film dalait, a falling slowly pedig oscar-díjas is, hoppá. A végén sokkot kaptunk, sírás ugyan nem volt, csak egyetlen szó nélkül kimentünk a mozi elé, és rágyújtottunk, majd némán elszívtuk, meg néha egymásra villantottuk a szemeinket. Úgyhogy igazából fogalmam sincs, hogy a fanninak meg az évának mi a véleménye, bár fannival pár szót váltottunk róla, de köztudottan nem tudok érzelmekről beszélni, meg nem is kell általában, szóval mindenki elrendezte magában. Engem mélyen elszomorított. Nem, nem halt meg senki, az jobb lett volna, az akkor egy tény, azt fel tudod dolgozni, el tudod rakni, mert azon nem lehet változtatni, de hogy két ember, akik iszonyat durván összeillenek és szerelmesek egymásba, miért nincsenek együtt, azt nem értem. Vagy hát igen, lehet okot találni, de akkor is. Mindegy, nyavalygós korszakom van, és úgy viselkedek mintha szerelmes lennék valamibe, és megjegyzem hogy ez az egész nagyon távol áll tőlem, úgyhogy hamarosan visszanormálisodom, de most jó szomorú zenét hallgatni kicsit, meg csöpögtetni a nyálamat és nagy, nemes érzelmekről gondolkodni, és várni arra, hogy majd egyszer én is kiveszem belőle a részem.