Szomorú vagyok. Bánatom olyan mély, hogy még kérek néhány napot a giant-big fesztivál-bejegyzésre, mert még nem tudok beszélni róla. Kell legalább 24 tiszta óra. Viszont kurvára nem akarok 24 tiszta órát. Zánkán egy sátorban szeretném leélni életem hátralevő részét, az elmúlt 4 napban megszokott körülmények (értsd: fesztivál) között és társasággal (persze többen is lehetünk, de ez a minimum). Valójában nagyon szét vagyok esve, és biztos hogy ezen állapotomnak is köze van ahhoz, hogy ideálisnak a fesztivál-életet tartom, mert nem hiszem, hogy egy normális világképbe beleférnének olyanok, mint például, hogy a koki a lábamnál fogva vonszol a sárban vagy hogy 10percenként kiabáljuk, hogy ossian, és azt sem tudom megmondani, hogy a hétköznapokban mekkora számban fordulnak elő beszélgetések (és veszekedések, merthogy fennáll az egyet-nem-értés veszélye) emberek és csapok (igen, mint tárgy) között.
Kurvára nem tudom, hogyan fogunk visszailleszkedni a társadalomba, de az biztos, hogy szombaton megtartom az első külön fesztivált a melleimnek, csak eddig úgy hívtuk, hogy hegyibuli.

hjajjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjj, szomorú vagyok.
És büdös. (Bezzeg a fesztiválon még nem voltam büdös, de amint hazaértünk az lettem, fúj undorító lakóházas-mindennap fürdős-késselvillával evős-napfelkelte előtt lefekvős civilizáció)