Hónap végén elhagyjuk elvist örökre, visszavonhatatlanul, és más emberek fognak ideköltözni, és mi meg máshol fogunk lakni, nem itt, és soha többet az életben nem lesz ennyi fény semmiféle nagyszobában, és nem láthatjuk majd reggelente a keleti pályaudvar nagyóráján, hogy mennyi az idő, és nem fognak hozzánk feljönni úton lévő ismerősök, hogy még vonatindulás előtt egyet beszélgessünk, és nem lesz olyan, hogy csak nyílik az ajtó, és kikiabálok, hogy hello, és aztán fülelek nagyon, hogy a hangból meghalljam épp ki is ugrott be. És nem lesz többet sanyibácsi, a kotnyeles ám segítőkész szomszéd, így nem fog nekünk most már senki videókat mutogatni a telefonjáról egy rajzolt, óriásfarkú vámpír szexuális életéről, és a lányai sem fognak a mi foteleinkben a gangon lábkörmöt festeni, és a vera (másik szomszéd, egy "lecsúszott operaénekesnő") sem hordja majd kávézni a mi fotelünkbe a barátnőit hosszú órákra, és nem kell majd integetnünk a süketnéma fiának jól láthatóan, hogy érzékelje, hogy köszönünk.

És nem lesznek többé reggeli pisilések a wc-ben a fényáradatban, és jóízű hányások éjszakánként, és nem lesz többet wc-ablak, amit a fanni tört be a legenda szerint egy házibuli alkalmával, ami után ki kellett hívni a duguláselhárítást, kétszer is, és majd az új lakók nem fogják tudni, hogy azt a csempét annak idején már hányszor lehányták, és azt sem, hogy a rocky egyszer annyira, hogy letépte közben a wc-ülőkét 2006 augusztusában, és azóta néha lejár, a boiler a fürdőben meg néha elalszik, és akkor nagyon-nagyon sokáig kell nyomva tartani, hogy be tudd gyújtani. És azt sem fogják tudni, hogy az ajtók felső részén az odacelluxozott lufifoszlányok 2007 februárja óta vannak itt, és hogy az előszobában azon a pókhálós régi festményen az a néni az éva néni, a jelenlegi tulajdonosok édesanyja, és hogy a könyvszekrények legtetején volt egy akkora bőrönd, amibe simán belefér egy felnőtt ember, de azt a stefinek adtuk, mikor visszament németországba. És majd nagyon meg fognak lepődni, mikor kiég az első villanykörte, hogy atyaúristen, hogy a francba lehet olyan magasan azt kicserélni, és majd ők is kinyitják a plafonig érő beépített szekrényeket a konyhában, és néznek, ha a fejükre esnek a régi bakelitek meg ágyneműhuzatok, és majd biztos ők, az újak is megpróbálják lesúrolni a konyhaszekrény tetejét, és valószínűleg ők is csak akkor egyszer, beköltözéskor. 

És nem fognak majd semmit tudni a mi régi-régi hosszú éjszakáinkról a konyhában, hol vizsgára tanulva energiaitallal és kávéval, hárman-négyen amellett a pöcsömnyi asztal mellett, hol meg borozva-láncdohányozva ájulásig vagy amíg a nap felkel. És majd csak a lakás fogja azt is tudni, hogy hányan fordultak meg a titokszobában, párosan és páratlanul, és hány szökés-részt néztünk meg ott egymás hegyén-hátán feküdve nagy izgalomban, hörögve, hogy michael, és hogy anyukámék úgy tudják, hogy én annak idején a galéria felmosása közben törtem be az állam. És ha majd kérdezik, elmondom nekik, hogy ott az ajtófélfánál az a nagy folt az az, amikor a dömpi meg akarta mutatni, hogyan kell a falon bort bontani, de ez nekik úgyse jelent majd semmit.

Majd azt is elmondom nekik, hogy hogyan kell kinyitni a nagyszobában a polcos szekrény jobb szárnyát, úgy hogy megálljon és ne nyikorogjon, és azt is, hogy a nagyszoba-ajtó elé rakjanak valamit, mert különben az is nyikorog, és a konyha felőli fürdőajtón igenbizony csak egy kilincs van, de ha nem túl nagy lendülettel húzod be, akkor nem esik ki folyton, és ha sok vizet eresztenek a kádba, akkor visszajön a padlóban lévő lyukon, és tavasszal meg figyeljenek, mert rajzanak a haverbogarak, és fel-feltűnhetnek a fürdőben is. 

És elvisnek lelke van, hát hogy a fenébe ne lenne, és emlékszik ő mindenre, hogy hogyan varrtunk neki sötétítő-függönyöket, hogy melyik kis bluetech folt a falon tartotta az amerikai szépség plakátját, melyik fekete-fehér fotókat és melyik balatonos képeslapot, és hogy hogyan szögeltük vissza a függönykarnist a falba 4 méter magasan, és milyen volt, mikor rávágtuk a parkettájára a rocky raszta haját, vagy amikor kifeküdtünk az ablakba lélegzet-visszafojtva, és úgy figyeltük a szexelő cigánypárt az úttest túloldalán, vagy hogy mekkora oltári nagy bulik voltak itt, és mennyi sok nevetés, és micsoda élet, és én ebben a lakásban voltam másod-, harmad-, negyed- és ötödéves egyetemista, itt csináltam végig azt a nyomorult jogot, és máshol már tanulni sem tudok, és most el kell menni, mielőtt learathatná a lakás a babérokat, az államvizsgákat meg a diplomaosztót, és ebben a konyhában főztem életemben először, és itt csináltam először tortát is, és itt tanítottam meg többeket nagykéssel konverzet bontani, és itt éltem albérlet-korszakom fénykorát, a "spice girls"-ként elhíresült ötös tagjaként, és itt léptek rá tánc közben a fejemre, és itt hűtöttük 3 hónapig az ablakban a dolgokat, mert nem volt hűtőnk, és itt találtuk fel a belépős házibulikat, kettőt rendeztünk is, az egyikből porszívót, a másikból mikrót vásároltunk:) 

Itthagyjuk elvist. Itthagyjuk, pedig annak idején négyen hördültünk fel, mikor jöttünk lakásnézőbe az ingatlanos faszi után libasorban fel a lépcsőn, és megláttuk a gangon a villanyóra felett az elvis-mellszobrot, hogy ez már így most, kívülről kell nekünk, és 5 perc alatt körbejártuk, majd nagy hadarva megkérdeztük mennyi a rezsi meg a közös költség, aztán itt a mi nagyszobánk közepén eldöntöttük azonnal, hogy november elsejével ide, és sehova máshova és költözünk!

És nem tudok, egyszerűen tényleg nem tudok másra gondolni most már, csak hogy meg vannak számolva napjaim elvisben, és nem tudom, egyszerűen tényleg nem tudom elképzelni, hogy azok után valaha is eljöjjek majd a keletinél bármilyen közlekedési eszközzel anélkül, hogy ne néznék fel az ablakokra és össze ne ugrana a gyomrom. Nem érdekel, hogy majd jobb lesz, ha tehetném, ha megengedhetném magamnak, már rég rohantam volna visszavonni az egész hülye albérlet-felmondást, nem akarom ezt a kurva költözést, nem és nem és nem, és lehet, hogy ez hiszti, hát legyen az, nem érdekel, nem bírok elszakadni, nem tehetek róla, ilyen vagyok, és próbálom visszafogni magam, de minden porcikám irtózik június végétől, és nem tudom elképzelni ahogy utoljára lépek ki az ajtón, és átadjuk a kulcsokat és aztán már nincs más hátra, mint visszanézni még egyszer, nyelni egy nagyot és lekullogni a lépcsőn, a lépcsőházból kifelé menet meg levenni a nevünket a postaládáról.

És hogy Elvis nem fog többet vigyázni ránk.