24 éves vagyok. Annak idején azért felvételiztem a jogra, és nem történelem vagy szociális munkás szakra, mert a családom szerint azok "nem normális diplomák" Most voltam ötödéves a jogon, és azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy több, mint valószínű, hogy egy év múlva ilyenkor már a kezemben lesz a diplomám, csak egy kicsit megcsúsztam, van ilyen. Másrészt idén tavasszal beadtam a jelentkezésemet a történelemre, konkrétan régészet szakirányra, a héten pedig kiderült, hogy felvettek. Azt hittem, hogy anya és apa vérszomját egy "normális" diplomára lassan csillapítom, de persze ehelyett csak mérgelődnek, hogy hogy merészelek csúszni egy napot is a joggal, továbbá gyakran megkapom azt is, hogy nekik ég a pofájuk miattam az ismerősök előtt. Az imént apa ideállt, és felszólított arra, hogy fejezzem be a jogot (úgy mondta, mintha tényleg meglenne rá a lehetőségem, hogy akár ebben a percben befejezzem, ha akarom), mert addig nem kezdhetem el a törit. Azt hinné az ember, hogy kiabálni kezdtem vele, hogy ezt mégis hogy gondolja, hogy ilyeneket mond, meg hogy hello ez itt a 21. század, de ehelyett csak szomorú lettem. Nem azért mert megtiltott valamit, hanem mert sajnáltam, amiért azt hiszi, hogy az egymáshoz való viszonyunkon belül ő még abban a helyzetben van, hogy megtilthat nekem valamit, így hát csak azt mondtam neki halkan, nyugodtan, amit azt hittem, hogy már tud... hogy 24 éves vagyok.
És akaratlanul is az jutott eszembe, amit tegnap olvastam vonnegut-tól a Virágvasárnap-ban, hogy " sok életet, az őket élő emberek normái szerint, egyszerűen nem érdemes élni." Nem szeretném, hogy ez jusson eszembe a szüleimről, azt akarom, hogy igenis legyen érdemes élniük, és tudom, hogy most nem értik meg rosszallják, de ezzel a töriszakkal én is ehhez segítem őket hozzá.

Mindamellett: Szerintem ha gyermeket vállalunk, kalkuláljunk azzal a kellemetlen ténnyel, hogy az illető egy önálló egyéniség.