Ma megint rövid idő után véget ér könyvtárban tanulós pályafutásom. Jobb otthon a takaró alatt. Nagyon álmos vagyok, az éjszaka nem sikerült valami jól, kifejezetten rémálmom volt, nyugodtan nevezhetem így. Nem tudom miért, de matekóra volt (illetve matematika, a martonné nem szerette, ha mateknak hívjuk; az pedig nem kockás füzet, hanem négyzetrácsos), és ennyi idős voltam, mint most, nem gimis, és nemcsak volt osztálytársak voltak az órán, hanem egyéb osztályon kívüli ismerősök, és valami hosszabb szünet utáni első óra volt, és rettenetesen sok házit kellett volna megcsinálni arra az órára a sárga bohócból, és a martonné mondta, hogy akkor most leellenőrizzük, és kérdezgette sorban az embereket, én persze egy darab feladatot nem csináltam meg, és gyorsan neki akartam állni, de nem is értettem a feladatokat, meg a jelzéseket, és egyre közelebb ülő embert kérdezett, én meg épp valamelyik azonosságon gondolkodtam, ami kellett a következő feladathoz, és már nagyon izzadtam, éreztem, hogy le fog súlytani a haragja, de szerencsére felébredtem.
Egyáltalán nem tűnik annyira rossznak, de tényleg nagyon nyomasztó volt. Egyébként az egyik feladatot a pákpákferitől kérdezte, aki hibátlanul válaszolt, ami matektanári minősítésének ismeretében nem annyira meglepő, nagyon meg is lett dicsérve.